Violated

- Nem ismert meg! - háborgok, amint Synit már biztos távolban tudom. Nem tudom mire vélni a helyzetet. Hiszen... nem jutok tovább a gondolatmenetben, mert Pardara hozzámvág egy öngyújtót.
- Köcsög! - húzódom félre sértődötten. Rohadtul hiányzik most még az, hogy szemétkedjen velem tovább a pár órával előbbi elszúrt közös küldetésünk miatt. Azt hiszem, amint legközelebb a főnök közelébe kerülök, megkérem, hogy másik partnert adjon mellém. Elviselhetetlen ez a srác. Hősködik egyfolytában, közben két szalmaszálat se képes keresztbe tenni. Ráadásul egy érzéketlen tuskó... és még rám mondják, hogy rideg vagyok? Tizenhét éve erre a rohadt napra vártam, és tönkre lett vágva az egész, és ő ahelyett, hogy megértő lenne, még próbálja minél jobban felcsűrni az idegeimet. Mintha ez valamilyen átkozott sport lenne, amiben világbajnok akar lenni... Hát, előre féltem a "Táncoljunk Jenna Idegein"-bajnokság minden résztvevőjét, mert egy ilyen nap után reflexből kiherélem, vagy nő esetében a fenekébe dugok egy jó vastag, göcsörtös gallyat, de úgy, hogy a száján jöjjön ki. Épp eleget szívtam, tele van a hócipőm az összes szerencsétlen kis senkivel.

- ... ha esetleg most rágyújtanál, és kicsit lehiggadnál, mert ezzel se neki, se magadnak nem teszel jót.
- Mi a rákról beszélsz? - kérdezek vissza.
- Arról, hogy ha háborogsz és gyötröd magad, azzal nem hozol rendbe semmit. Próbáld meg összeszedni a gondolataidat, és kitalálni, hogy bírd emlékezésre. Megpróbálhatok segíteni, de azt hiszem, minden igyekezetem ellenére, ez a teher a te válladra nehezedik. Én legfeljebb ötleteket tudok adni neked. Mindenesetre... most, akármilyen nehéz is, nem arra kellene koncentrálnod, hogyan magyarázod el neki, ki vagy. A fő most az, hogy biztonságban legyen, nem igaz? Hiszen csak ezért vállaltad, hogy az emberek közé kerülj.
- Ja. Emberek közé, erre kénytelen vagyok minden időmet egy olyan idegesítő őrangyallal tölteni, akihez foghatót semelyik dimenzióban nem találni - fújok egy nagyot, aztán előkaparom a cigimet, és füstfelhőket eregetve bámulok körbe az egyetem kertjében.
Pardara nem szólal meg többször. Úgy tűnik, telibe talált a sértésem. Most valahogy nem tudom bánni, amit mondtam. Ha ő képtelen az empátiára, én miért sajnáljam? Végül aztán mégsem bírom a ránk telepedett csendet - elvégre Syni és Sephrefet is órán vannak, méghozzá 90 percen kersztül, az meg hosszú idő.
- De... egyáltalán... miért nem emlékszik rám, ha rád igen? Hiszen veled sokkal kevesebbet találkozott. Hogy a francba felejthetett el?
- Hát azt hiszed, azért tette, mert nem szeretett? - enyhül meg hirtelen. Mintha nem is ő lenne, hanem valami kedves srác, aki ideiglenesen elfoglalta ennek a beképzelt majomnak a testét.
- Mi másért felejtett volna el? - csuklik el a hangom. Na ne, bőgni nem akarok... az annyira undorítóan emberi szokás!
- Hát, ezek szerint a haj világossága tényleg kevés észre utal - mosolyog, én meg legszívesebben letörölném azt a bamba vigyort a képéről.
- Szeretnéd, hogy az eszemet pótló nyers erővel betaláljak a lábaid közé, seggfej? - fortyanok fel.
- Ha megpróbálod, nem mondom meg, miért történt. Vagy nem is édekel, Goromba Kisasszony? - vonja fel a szemöldökét.
- Lökd már a sódert, idióta, vagy ki kell vernem belőled?!
- Nem, azt hiszem, nem szeretném, ha te vernéd ki... még a végén letépnéd a helyéről - meveti el magát, de szerencséjére folytatja, mielőtt még neki tudnék ugrani. - Ismered a szüleit, nem?
- Mi közük nekik ehhez?
- Elhitették vele, hogy csak elképzel téged... ez, gondolom, tudod, mit jelent.
- Persze. Ha kétségbe vonják a létezésemet, nem jöhetek át. De ezt akkor sem értem... Az anyja... ő nem olyan begyöpösödött átlagember volt...
- Nem hát, és őt is mindenki őrültnek nézte, csak mert többet látott, mint ők.
- De akkor rád miért emlékszik?
- Akkor már egy picivel idősebb volt... Nem említett senkinek, így senki nem tudott elvenni tőle. Ráadásul akkoriban már sokkal rosszabbul álltak a dolgok náluk. A te idődben még nem volt annyi veszekedés, őt sem bántották, de amikor én beléptem az életébe, épp senkire sem számíthatott. Ragaszkodott hozzám... Kicsivel intenzívebben, mint amire hároméves korában képes volt.
- Ez... ez igazságtalan!
- Kérlek, csak féltékenykedni ne kezdj el! - jajdul fel. Többen is felénk fordulnak.
- A fenébe, most azt hiszik, hogy a csajod vagyok - sziszegem.
- Hát, valami ürügy úgyis kell, amiért együtt lógunk - ereszt el egy vigyort, és még mielőtt megszólalhatnék, magához ránt, és megcsókol. Legszívesebben szétrúgnám a fejét. Meg is teszem, amint nem lesznek körülöttünk emberek. Mégis mit képzel magáról? A smárolás olyan közönségesen emberi... a hülye szerelmesek csinálják. Simán le tudtam volna az életemet nélküle... Na, bakker, mikor hagyja már abba? Valaki mentsen meg, könyörgöm!

Skeletons in the closet

Hideg. Utálom. Már akkor csontig átjárt, mikor kiléptem az ajtón és elindultam a buszmegállóba. Szokás szerint az utolsó 20-30 métert rohanva tettem meg, hogy elérjem, így aztán nekiszorulok az ajtónak, ami még jobban átfagyaszt. Még kapaszkodni se tudok rendesen. Az ujjaim ráfagynak a hideg vascsövekre, de ha kesztyűben fognám meg őket, elcsúszna rajtuk a kezem. Minden megállónál veséncsap az ajtó. Annyi szerencsém van legalább, hogy ezt a szörnyű ormótlan pufikabátot vettem fel. Botrányosan ronda, de legalább melegít, nem úgy mint a kedvenc bőrdzsekim.
A busz egy utolsó rándulással megáll, az emberek pedig lökdösődve elindulnak az ajtó felé. Én nem sietek. Semmi szükségem rá, hogy összeverekedjek a harcias nyanyákkal, akiknek életbevágóan fontos az a pár másodperc, amit azzal nyernek, hogy mindenkit félresöpörve az ajtóhoz iramodnak. Furcsa. csak fel-és leszálláskor képesek ilyen sebességre, útközben viszont ahhoz sincs elég erejük, hogy elbotorkáljanak a helyig, amit persze átadok nekik. Tudom, hogy anyám nem figyeli, mit csinálok, de büszke lenne rám, ha látná, hogy még mindig emlékszem arra, amit az udvariasságról tanított. Persze, a többség nem érdemli meg, de azt hiszem, ez a viselkedésforma belém ivódott még gyerekkoromban.
Vacogva taposom a havat. Kötetet adnék annak a nyakába, aki kitalálta, hogy a 7-es busz a pályaudvar másik felénél álljon meg. Most úgy érzem magam, mint egy hóember, mire odaérek, nyáron meg majd ájuldozni fogok a hőségben és a napsütésben. Természetesen előre tudom, hogy még állva is alig fogok felférni a buszra. Sokkal egyszerűbb lenne, ha a metrót választanám, de most egy megállóval korábban szeretnék leszállni. Elegem van már az elmúlt másfél hónap mély depressziójából, és pontosan tudom, hogy önmagam felvidítására egy igazán hatásos módszerem van: egy új könyv. Az Urániánál minimum két olyan könyvesboltot tudok, ahová érdemes benézni. Persze vásárolhatnék a suliban is, de most valahogy nincs türelmem angolul olvasni.
A jóslatom természetesen bevált. Tömeg, mindenhol. Alig bírom leverekedni magamat a buszról, és máris jön az újabb csalódás. A legközelebbi könyvesbolt még zárva van. No nem baj. Rágyújtok szépen, és átsétálok a másikhoz. Annak már biztosan nyitva kell lennie.
Óráknak tűnő másodpercekig turkálok a zsebemben, mire sikerül találnom egy működőképes öngyújtót. A számban lógó cigarettához emelem, a kezemmel védem a széltől, és meggyújtom. Természetesen a kesztyűm ujja és a hajam is hamarabb meggyullad, mint a "tüdőropim". Mindegy. Hajból van elég rajtam, apám meg csak nem figyeli a fekete foltot a világokék kesztyűmön... nem olyan alapos, meg aztán voltam én már közelebb is a lebukáshoz.
Remélem, sikerül megvennem a Leghülyébb angyalt. Úgy szeretném elolvasni! Csak legyen nyitva az az átkozott...
Üvegcsörömpölés. Szilánkok hullnak a lábam elé, rajtuk taposok, átszúrják a bakancsom talpát, de észre se veszem. Minden figyelmemet leköti az a valaki, aki az üveget kitörve épp kirepült a a kirakaton. vagyis, nem is igazán ő, inkább az a piros folt a havon, ami terjeng a feje körül. Gondolom, vér. Ez a srác elég csúnyán megsebesülhetett. Közelebb lépek hozzá, és felé nyújtom a kezem, hogy segítsek neki felállni. Csak ekkor nézek az arcába, és bár ne tenném!
Hátrahőkölök meglepettségemben. Pontosabban csak szeretnék, mert már az első lépés után megcsúszom a hóban, és a fenekemen landolok. Azt hiszem, jó pár üvegcserép bele is állt. Nem mintha érdekelne. Csak a hím érdekel, aki most azonnal felugrik, és felém igyekszik, hogy talpra állítson.
- Te? - hebegem, és szándékosan nem nyújtom felé a kezem. Azt hsizem, jobb, ha még ücsörgök itt pár másodpercig, míg az agyam feldolgozza az információkat. - Te... létezel?
- Ugyan, Synerella, csak a szemed csal - mosolyog rám a fiú. Sablonosan hangzik, de ez olyan... rejtélyes vigyor. Ki a halál lehet ő? Csak azt tudom, hogy kilencéves korom óta rendszeres látogató az álmaimban, de hogy lehet az, hogy most meg itt áll előttem? Úgy még rendben is lenne, ha nem ismerne rám. Azt még esetleg el tudnám hinni, hogy elképzelem úgymond "álmaim pasiját", és kiderül, hogy van valaki, aki tényleg úgy néz ki, de hogy még a nevemet is tudja mellé, az egy cseppet már túl durva ahhoz, hogy véletlen legyen.
- Ki a fene vagy? - kérdezem még mindig cseppet kábán. Szóra nyitja a száját, de még mielőtt egy hang is elhagyhatná, rikácsolásra leszünk figyelmesek.
- Raziel, te mocsadék, van képed azok után csajozni, hogy úgy felcsűrted az agyam?
A kirakat törött üvegén egy nagyjából velem egykorú lány lép ki, de velem ellentétben lélegzetelállítóan néz ki. Magas (legalábbis nem olyan kertitörpe, mint én), nádszálkarcsú, a bokájáig érő szövetkabátot mintha rá öntötték volna, hosszú, vakítóan fehér haja pedig úgy omlik a derekáig, hogy egy pillanatra sajnálom, hogy nem vagyok férfi. De nem is ez akaszt ki a legjobban, hanem a tekintete. Smaragdzöld, de hideg, mint a jég. Moccanni sem bírok, míg engem bámul.
- Ébresztő, Szöszi, ő itt Synerella - köszörüli meg a torkát a Razielnek nevezett hím (nocsak, egy angyal?), amitől a fehér hajú tünemény úgy megdöbben, hogy az meg engem lep meg.
- Gyűlölöm, ha leszőkézel, idióta - szűri a foga között a lány. - De egye fene, kössünk fegyverszünetet a védenced tiszteletére. (Védenc? Én? A fejemben most gyullad ki egy szép nagy neontábla a következő felirattal: WTF???) Kiscsaj, nem akarsz felállni? - folytatja felém fordulva. - Mellesleg a nevem Jenna. Bocs a fúriaszerű bemutatkozásért. Általában nem vagyok ilyen. legközelebb tán a fiatalúr nem egyből engem kezd el okolni a kudarcaiért...
- Oh, hát én igazán... nem akartalak... megzavarni benneteket... - motyogom, miközben felállok, és igyekszem leporolni magam.
- Zavarni? Mekkora hülyeség! - kiált fel Jenna. - Na gyerünk, nyuszibogár, szedd ki a szilánkokat a fenekedből, aztán mutathatod az utat.
- Nekem még... akartam venni egy könyvet...
- Most dobtam ki ezt a szerencsétlen pasit a kirakaton. Gondolod, hogy odabent kiszolgálnak?
- Jó, igazad van - vonok vállat, aztán elindulok gyalog a suli felé, csodás kíséretemmel együtt. Lopva hátratekintek a srácra, bár tartok tőle, hogy Jennának ez ellen kifogása van.
- Baj van, Syni? - néz fel hirtelen. Neki is gyönyörű zöld a szeme, de róla már több, mint tíz éve tudom.
- Csak... azt akartam megkérdezni, jól van-e a fejed - válaszolom tétovázva, ijedt pillantást vetve Jenna felé.
- El se hinnéd, milyen gyorsan gyógyul ez a bolond - nevet fel a lány, majd közelebb lép, kezembe nyom egy fekete cigit, és atyáskodva (lehet ezt egy lányra mondani?) átfogja a vállam. - Ne légy gyáva. Nem szerepel a terveim között, hogy élve megnyúzzalak.
- Azt hiszem, most sírnom kéne örömömben, de a fene egye meg, csak nem jön össze - húzom el a számat. Rágyújtok, majd a tilalomra fittyet hányva átsétálok az aluljárón. Innen már csak pár lépés az egyetem udvara, ahová megbeszéltem Sephrefettel a találkozót. Persze egyből tudom, hol kell keresni. Cicamackó közelében.
- Basszus, mekkora ez a dög - mereszti Jenna a szemét a cicusra. Raziel viszont egyből a védelmére kel.
- Szerintem aranyos állatka. Meg szelíd is, csak irdatlanul nehéz lehet.
Sephi csak ekkor veszi észre, hogy mögötte állunk.
- Jenna? Pardara? Mi a francot kerestek itt? És ha Syni meglát titeket?
- Már késő - lépek előrébb. Úgy látszik eddig takarásban voltam a srác mögött, akinek már nem tudom eldönteni, melyik az igazi neve.
- Bénák. Mondtam, hogy előbb fel kell rá készülnie lekileg... Muszáj volt lesokkolnotok?
- Azt hsizem, minél később találom meg, annál kisebb lett volna rá az esély, hogy élve - közli Pardara dühösen, bár az én fülemben elmosódik a hangja. Azt hiszem, valaki épp most rántja ki alólam a talajt...